Most mintha homokot markolnék. Még mindig ugyanúgy fekszem a hátamon. A rácsok és a fehér falak eltűntek, helyette fényesség. Mindenütt fényesség. Vakító fény. És homokban fekszem. Simán fel bírok ülni. Rajtam egy sötét rövidnadrág és fehér trikó. Mezítláb. Olyan ez az egész környék, mint a sivatag. Vagyis ahogy el tudnám képzelni a sivatagot a tévében látottak alapján, mert hiszen még sosem voltam sivatagban. Természetesen a mostanit kivéve. De hogy hogy kerültem ide?! És hogy kerültem a sötét szobába, vagy a rácsos fehér szobába? Ezekre még nem tudom a választ, sőt elképzelésem sincs mi történik velem.
Egyenlőre csak annyit tudok, hogy itt nem maradhatok, a semmi közepén, a sivatagi homokban ücsörögve. A homok nem forró, pedig azt hittem volna... elvégre még csak fel sem tudok nézni merre lehet a nap, annyira fényes itt minden. És furcsa módon nem is érzem a forróságot, viszont a szám ki van száradva. Jól esne egy kis víz... Rengeteg víz.
Nagyon nagyon sok víz... sós víz. Hirtelen mindenütt víz lett. Egy tengerben vagyok. Vagyis nem tenger. Nem lehet az. Leér a lábam az aljára, a homokba és épp csak a mellkasomig ér, de érzem, hogy sós. S ennek is, mint a sivatagnál, ennek is se eleje, se vége. Ameddig a szemem ellát. Dehát mit csináljak?! Folytatom az utam tovább, amerre az előbb elindultam a sivatagban, ugyanúgy megyek tovább a tengerben. Egyszer csak elérek valahová és megtudom, rájövök, hogy mi folyik itt...
Nem tudom mennyit mehettem, vagy hogy milyen sokáig. Többször újra a sivatagban voltam, majd újra a tengerben, de csak mentem ugyanúgy tovább. Közben nem volt semmi... De tényleg szó szerint semmi. A sivatagban se egy árva rovar, állat, de még csak egy elszáradt kaktusz sem. A tengerben dettó. Se hínár, moszat, korall, csiga, vagy bármilyen hal. Nincs időjárás, se meleg, se hideg... nem fúj a szél és nem fáradok, éhezek és szomjúság is elmúlt, akármennyit meneteltem.
Nincs értelme tudom, de mi mást tudnék tenni?! Ha legalább lenne valami, ha látnék valamit, vagy valakit... az öltönyös embert. Ismét a fotelben ül és csak a lábát világítja meg az állólámpa. Mély, dörmögő hangján kérdez tőlem valamit és még mindig Hank-nak szólít. Nem értem mit kérdez. Valamilyen olyan nyelven beszél, amit nem értek, csak a hangsúlyból következtettem, hogy kérdezhetett. Akkor lehet, hogy nem is engem szólított Hank-nek, hanem őt hívják így. Meg is mondom neki, hogy Charlie vagyok és közben magamra mutogatok... gondolván hogy esetleg ő sem értheti azt a nyelvet, amin én beszélek. A hangom azonban némiképp furcsán hat. Kissé ismeretlenül cseng vissza a fülembe. Mintha még mindig be lenne tömve a szám...
...folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése