Szebb időkről szólok, midőn a szépek szebbek voltak és a jók még hittek. Hittek abban, hogy a rossz csak egy múló gondolat, mint ezer meg ezer jó szó csap és borogat. S egyre, folyton csak veri, míg írmagját egyszer, s mindenkorra el nem tünteti. E korban élt egy ifjú elme. Kissé még tudatlan és a teste is gyenge. Aki csak ment árkon és bokron, kutatta a célját, nem várta senki otthon. Árva volt, s az ilyen csak magányosan élt. Azt evett és ivott, amit éppen keresgélt. Napszám, vagy némi földre esett falat, korgó gyomrában rögtön csitította a hadat. Ám egy szép nap, talán kedd lehetett, vagy szerda, a falu vén öregje karon fogta és a házába behívta. Megkérte, hogy vágjon fát, tüzelőnek, a kandallóba, estre. De baltát nem adott, az ifjú pedig azt kereste. Balta nélkül fát hasogatni igen nehéz dolog, de ha megoldod, rögtön megjavul a sorod. Így szólt az öreg és hátat fordított neki, s úgy tett mint aki dolgozik, de a szeme sarkából figyeli.
Az ifjú elébb a zsebében tartott kis bicskával próbálta, de ezt az egyetlen éles szerszáma hamar megbánta. Ketté tört és maradt a nyél és a penge, a hasábok meg meredeztek egészekbe. Aztán felmarkolta, felkapott párat, s a közeli vasúti sín mellé szép lassan elfáradt. Az emberi kéznek ugyan lehet nehéz e vékony fadarab, de több tonna vas alatt könnyen széthasad. Ráfektette hát nyomban, a fákat a sínre, s a töltés mellé helyezte magát nyugalomba végre.
Mikor jött a vonat, az apró hasáb csak hasadt és hasadt. Szinte cafatok maradtak csak a kis fákból, de este majd ez milyen jól lángol?! Boldogan tért vissza a házba, a széthasított fákat a kandalló elé vágva. S várta, hogy mit szól majd az öreg, s hogy mit mondott rá?! majd itt folytatódik a szöveg! :)
...folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése