Nem kicsit vagyok dühös. Hetek óta ment a parasztvakítás, hogy készüljünk fel, mert akkora tél lesz, hogy Szibériáig fogunk rohanni, csak hogy elfeledjük a gondolatát is a télnek. Már a könyökömön jött ki minden, a pokolba kívánta mindenkit, aki csak egy hó-betűvel kezdődő szót is ki mer ejteni a száján, akkor amikor még 7 ágra világított a nap, s akár ki is lehetett volna ülni napozni, ha közben nem fújt volna az az ordas-vonyító hideg szél.
Most jelzem, hogy itt a beígért fehér karácsony. Újra lehet menni fát venni, égőkkel díszíteni, s aranyos, kedves dalocskákal el lehet ütni az estéket, körbe ülve a radiátort... aminek elengedhetetlen követelménye, hogyha minél többen ülik körbe, annál melegebb lesz.
De hogy készültetek fel erre az aljas rengeteg hóra?! Sehogy... és akkor még túlzok.
- Kislányom, takarodjál ki apádhoz, hányni a havat, vagy hóembert építeni, vagy mittudomén, csak engem hagyjál békén, s ne lábatlankodj itt.
- De anyu, odakinn hideg van...
Valahogy így képzelem el, mert alig, sőt szinte nem is lehet látni szánkózókat sehol (pedig ma már megfordultam pár helyen). De igazándiból megértem a miértjét. Az, hogy valakit húznak, vagy hogy valaki húz valakit, abban nem sok öröm van, az egyik a súllyal küszködik, a másik meg a hideggel. De itt az alföldön még csak egy kisebb bucka sincsen a közelben, amire föl lehetne kapaszkodni, hogy aztán élvezni lehessen a lecsúszást. Ha valami őrült meg tart az udvarában ilyet, szén vagy farakás címszó alatt, az meg nem engedi, hogy 1. befedje a hó, 2. csúszkálni lehessen róla, mert fél óránként jár ki rá/oda s hordja be a tűzre.
És amit még nem lehet látni, az a hókotró! Ennyire készültünk fel... Ha én hómunkás lennék, s azt a nagy dömpert kellene vezetnem, s már 3 hete csak azt mondanák, hogy hó. 1. bediliznék. 2. pénteken délben, tele tankkal, már túráztattam volna a motort, várva a zöld jelzést, mint a sportpályákon.
Ehelyett van egy kotrónk... Tiszalökről jött át ma reggel, mert ott náluk minden utcára legalább kettő kotró jut. Itt meg van rokona, s reggel idetelefonált a sógornak, hogy itt esik-e. Még meg sem várta az igen-t, már indult is, mert rossz alvó, s egyébként is unatkozna otthon. Na, ez az egy autó járja be a városunk 264 utcáját. Csodálkozol, hogy mindegyik térdig havas?! Mire megy egy kört, már olyan mintha arra sem járt volna, annyi új hó és csodálkozó szempár esik rája.
Szóval a nagy figyelmeztetés dacára, jobbára csak meggörnyedt hátú öreg néniket lehet látni mindenfelé, akik a házuk elöl, a meggyötört söprűjükkel próbálnak odébb taszigálni egy-egy buckát, s közben őket is szép lassan betemeti a hó.
...de még mindig itt vagyunk!
ui.: Ne tévesszek meg senkit, ezt most nem a hó ellen írtam. A havat szívből gyűlölöm, sőt azt is aki kitalálta. A legaljasabb és legmocskosabb dolog a földön (a politikusokkal van egy szinten). Méghogy várjam meg, amíg eláll?! És ha egy hétig folyamatosan esik?! Akkor már a házból sem tudnák kijönni... Ide egy John Henry kell, megállás nélkül nyomni kell. Csak hát van már olyan, amikor a 4 réteg ruha is teljesen átázik az emberen, a lábujjait is csak félig érzi már. No, csak ezért vagyok most én is a gép előtt, amíg szárad a ruhám, s magamba lökök némi ebédet... aztán vissza a versenybe, a gép ellen, csak amíg a kezem bírja a lapátot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése