Sokan úgy hiszik, hogy csodás az életem, hisz megvan mindenem. Hisz van egy szép feleségem, két igazán jó gyerekem, egy szép ház és olyan munkám, amit nemcsak szeretek, de még jól is keresek vele. De ki lenne kíváncsi egy ilyen történetre, ha csak ez lenne?!
Szóval képzeld el, hogy ülsz egy szobában, egy piros kanepén. Melletted egy állólámpa, ami éppen csak megvilágítja a szobát. Előtted egy dohányzó asztal, rajta egy gőzölgő kakaó. Távolban, az árnyakba veszve egy fotel, könyvektől roskadozó állvány és talán egy íróasztal. Egy dolgozó szoba. Hogy kié? Nem tudom! Csak annyit, hogy a kakaó nekem van kikészítve. Az lámpa kis tartópolcán egy digitális óra van. S rajta pontosan 01:13 áll.
S ebben a pillanatban egy ágyon ébredek. Rácsos, kórházi vaságy. Minden fehér. Oda vagyok hozzá kötözve. Mozdulni sem tudok. A fejem mögött balra egy ablak, rajta rácsok. S a falon egy nagy kerek óra. Rajta 1 óra 13 perc. A másodperc mutató csak ide-oda mozog, ketyeg, de az óra áll. Szemben súlyos vasajtó, s odakintről zajok szűrödnek be. Mozgások zaja és suttogás.
Mintha valaki pénzről beszélt volna. Sok pénzről. Nagyon nagyon sok pénzről. A pénz, amiért engem itt kell tartaniuk. De miért?! Nem vagyok egy James Bond, vagy a királyi család tagja, csak egy egyszerű ember. Se túl gazdag, se szegény. Nincs olyan dolog, amit csak én tudok. És ami a legfontosabb, nem vagyok őrült. Tudom, hogy nem vagyok őrült. De akkor miért vagyok lekötözve?!
Ezek jártak a fejemben, amikor kinyílt az ajtó. Lassan és nyikorogva. Úgy, mintha már legalább száz éve nem nyitotta volna ki senki. S egy szőke nő lépett be rajta. Nővérnek öltöve, teljesen fehér ruhában, s szőke haja szorosan összekötve. Szőke?! Nagyon emlékeztet valakire... Valakire?! Amikor azt álmodtam, hogy egy szobában ülök és vár rám a gőzölgő kakaó, pontosan ilyen kép volt előttem, mint aki a feleségem, a gyermekeim anyja. Dehisz nem is vagyok házas! És egy álom feleség, hogy léphet be pont azon az ajtón, ahol meg vagyok kötözve?! Vagy csak most álmodom?!
Nem tudom. Minden olyan valószerűtlen. Ez is. S a másik szoba is... de várjunk csak. Abban a fotelben, ott, abban a félhomályban, mintha ülne valaki, mintha látnám a lábait. Nagy cipők. Nagy férfi cipők. Legalább 46-osak. Elegáns cipők és szövetnadrág. Tisztán látom. A szemem kezd egyre jobban hozzászokni a szórt fényhez. Ismét itt vagyok, a dolgozó szobában és hajolok előre a kakaóm felé. Muszáj megfognom, hogy érezzem a bögrét, hogy mennyire forró. Éreznem kell, hogy tudjam álmodom-e. De az a bögre és az a kis asztal nagyon messze van. Előrébb kellene csúsznom a kanapén, legalább a széléig, de nem tudok. Mintha bele lennék kötve ebbe a kanapéba, mint egy kocsi biztonsági övével az ülésbe. És föladom... visszadőlök a kanapéra, de ekkor megszólal egy hang. A fotelben ülő férfi mély, dörmögő hangján köszönt engem.
Nem a nevemen szólít, s olyan furcsán is hangzik a "Hank". Charlie vagyok, mindig is az voltam és teljesen idegennek érzem a Hank-et. Biztos nem vagyok Hank. De ha ez egy álom, akkor is furcsa. És most vár... várja, hogy én is köszönthetném, pusztán udvariasságból, de ez sem megy. A nevét sem tudom, és még mindig csak a lábát látom, fogalmam sincs ki lehet, de amúgy sem tudom szólásra nyitni a számat. Mintha az is be lenne tömve valamivel... S ekkor a szőke nővérke fölém hajol, a párnámon igazít kicsit, s a számon lévő kötésen is... Ismét a rácsos szobában vagyok megkötözve. Nyöszörögnék, hogy engedjen el, de ő csak csendesen a szája elé teszi az ujját, úgy néz a szemembe, s csitít le.
Nem tudom miért, de azok a zöld szemek egy pillanatra megigéztek, s föladtam a harcot, megnyugtatott egy pillanatra, habár ugyanúgy meg vagyok kötözve. A nyugalmam azonban nem sokáig maradt meg, mert a nővérke háta mögött feltűnt egy rettentően nagy alak. Legalább két méter magas, s kifogástalan úriember látszatát keltve, öltönyben, nyakkendővel. Amikor a nővérke kicsit hátrált tőlem, jobban meg tudtam nézni a férfit... a cipőjét is. Ugyanolyan, mint a foteles férfin...
...folyt. köv.
