csak csodálkozott

Holdfényben játszó, arcát lepel fedi, a mellette elsuhanó árnyakat figyeli. Csak némán állva, levegőt sem veszít, a hold sugaraiból némi erőt merít. S közben arra gondol, vajon merre tovább, látja az eddig megtett lába nyomát. De vajon merre, tényleg merre?! Merre futna a teste, vagy a lelke? A lelke talán egy meleg otthonra vágyik, de teste a gondolattól is csak remeg, fázik. A teste még menne, jobb helyet keres, hol az orra sosem lenne deres. És ahol a magány is messze... ott és akkor lenne nyugton a teste. Mert eddig bárhol is járt, bárhova futott, csak a hideg telet látta és magányosság jutott az asztalra, amit feltálaltak neki, és mondták, hogy azt akár nagykanállal is eheti. De neki már elege lett belőle, nem ízlik tovább, hinni akarta, hogy akad más is, mégha az ostobaság. Ezért kelt hát útra, és azóta is csak megyen, átkelve árkon, bokron, de legtöbbször hegyen. Megmászott mindent, hogy a túloldalt tán valami akad, de a sok úttól a szíve csak egyre jobban szakad. Kereste és kereste, de eddig mégsem talált semmit és most itt áll némán, levegőt sem veszít. Kérdezi magától, hogy vajon most merre? Bejárta már a világot magányosságot lelve.
Így hát megállt itt, s vett egy mély levegőt, s eképpen szólította a teremtőt: Uram, most hogy utam végére értem, itt maradok. Megelégszem mit tőled kaptam, s új otthont rakok. S bízom benne, hogy a társam, kit eddig kerestem és eddig vártam, megmutatod neki az utat, hol én a helyemet megtaláltam.