de

"Hé! Ez itt út, nem?" - Hangzott el mögöttem ez a frappáns beszólás... 

Éppen munkából tartottam hazafelé csodás lila, női kerékpáromon, küzdöttem hát és egyéb fájdalmakkal, valamint az állandó szembeszéllel, amikor elértem kicsiny házunkat és hajtottam volna tovább, át a kereszteződésen a garázs felé. Előzékenyen megálltam a zebránál, hogy elengedjek pár autót, de azok, amilyen bunkók szintén megálltak, legalább hárman, hogy én legyen inkább kedves előbb átfáradni. A szabályoktól eltérően sajnos nem gyalog, a biciklit magam mellett sétáltatva haladtam át a gyalogosátkelőn, hanem beletapostam a pedálba, és egy rántással már a túloldalon is voltam... bízva abban, hogy a rám várakozó személygépkocsisok is hamarabb tovább indulhatnak.

De még a túloldali járdán sem vettem le a lábam a pedálról, mert egy kis kanyarral újból az úttesten akartam továbbhaladni. Ám ezen az oldalon már emberek is közlekedtek, többek között egy ifjú pár, egy igencsak ifjú gyermekkel. Anyu és apu szorosan körbevették a gyereket, s annak mindkét kezét fogták. S nem mellesleg az egész család, ha és egyáltalán volt bármelyikük között vér-szerinti rokonság, külsejüket tekintve erősen a nap fényesebbik részéről származtak. Őket mindössze 3-4 méterre megközelítve haladtam azzal a sebességgel, amit még a zebra elején löktem a járművembe, s azután is csak a súrlódási erőre bízva a további haladását.

Szóval ekkora sebesség mellett, és persze a folyamatos koncentrálás, hogy megfelelő íveket vegyek, először fel sem bírtam fogni, hogy nekem címezték a fentebbi mondatot... illetve ezek a szavak már csak akkor értek utol, amikor már az úttesten voltam... Kár, mert meg tudtam volna mondani, hogy az ott, valójában nem is út, hasonlóan udvarias megszólítással. ;)

...de még ők is mindig itt vannak! (Mi meg azért dolgozunk, hogy ők nyugodtan itt lehessenek...)