Anyám üdvöskéi és pártfogoltjai az édes kis kóbor állatok - kutyák és macskák - akiknek van pofája beugrálni a kerítésünkön és a legkülönbözőbb helyekén képesek üríteni... Tavaly, amikor az elhullott falevelekkel voltam elfoglalva, ezeket az "apró" ajándékokat szépen otthagytam, ahova azt megteremtették, bízva benne, hogy a kemény föld és a rideg tél majd a környezet szerves részévé teszi.
Ám ahogy annak lennie kell minden nagy könyvben, az első nagy fűszellőztetés közben pont én és csakis én léphettem bele! S korántsem ez volt az egyetlen meglepetés, ami az olvadás után maradt. A fűrengeteg közepén... azon a 3 méteren... egy nagyobb állati csont is hevert bánatosan. Ez némileg elgondolkoztatott. Ha visszagondolok általános iskolás tanulmányaimra, valamint az ott szerzett egészséges táplálékláncról hallottakat, úgy tudom, hogy az erősebb állat megeszi a gyengébbet.
Ez esetben egy (majdnem) alkarnyi nagyságú állkapocsról van szó. Ha egy kisebb madártetem-maradványt találtam volna, meg sem lepődöm. De mi lehet ennél nagyobb és erősebb... valamint elkóborolt állat a környéken?! Viszont azt az egyet tudom, hogy nem szeretnék vele találkozni. :)
...de mi még mindig itt vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése